Egy roppant sárkány, - de nem az
Mely a mesék honában költ,
Nem is az a másik, melyet
Szent-György vitéz hajdan megölt,
Hanem legújabb nemzedék -
Szárnyaira emelkedék,
Hogy elhagyná a földi port,
Melyet a szél szemébe hord.
Aránylag óriás feje
Kétségkivül lángész jele,
Míg a derék s azon alább
Mindegyre keskenyűl a láb,
Mint jólszabott táncmesteré,
Mint a betűk között a V.
Két nagy szeme, szemöldöke
Holló-korom-éj-fekete,
Szakáll, bajusz is van elég,
S az arca berzseny színben ég:
Szóval: így szemre-főre tetsző
Volna - de egy kissé ijesztő.
Még ifju benne minden íz,
Még szívos az élet-csiríz,
Mely összetartja tagjait,
Különnemű darabjait.

Mert nem szabad felejtenem,
Mennyi különböző elem,
Hányféle rész s mily gyülevész
Foltjaiból lett ő egész.
Ott szárnyal egy sok tollu kóta,
Röpülni most tanúl egy óda,
Néhány "Balatoni Levél"^[*]
Melyek hasát kinozza szél;
A délibábról egy mese,
Az: "Árnyék és szerelmese,"
Egy dráma, egy irány-regény:
Az a pokol mély fenekén,
Ez játszik a hold kerekén;
Egy festett angyal, mely repül,
De nem hinnéd próba ne'kül;
Egy költői kor-vázolat:
Hernhuterek Árpád alatt;
Egy műtani, széptani cikk,
A farka végén egy "kritik";
S mindezt bezárja:
"Változat a sphaerák dalára."

Mondom tehát, azaz hogy írom:
Sárkány barátunk emelé
Minde csodákat fölfelé,
Halványabb vagy szürkébb papíron.
S már elhagyá a háztetőt,
Hol a nagylábu gólya költ,
Már a kémény torkába lát,
Lenézi a jegenyefát,
Le a varjút, ki oly henyén
Tollászkodik a jegenyén.
Sőt a torony, ez óriás,
E legnagyobb auctoritas,
Bezzeg mereszti négy szemét,
Alig titkolja szégyenét,
Nyújtózkodik is, de hiába!
Ha szárnya nincs, mit ér a lába!
Mi haszna, hogy ott ül magas
Tetején a kevély kakas!
Mi haszna, hogy berzenkedik!
A sárkány túlemelkedik,
Mint egy merész királyi sas.
És még tovább is szállana, -
Megtetszett néki a tanya,
"Hol a villám foganzik és
Bölcsődala a mennydörgés."

Mindig felebb, mindig felebb,
A végtelenhez közelebb
Emeli őt ifjúi vágya,
"Hol a mindenséget belátja":
Be a falut és a mezőt,
Hol a kender vetése zöld,
Egyéb minden sárgulni kezd,
Sűrű a boglya és kereszt,
S a tarka dolgos nép a réten
Oly apró, mint tyúkok szeméten.
Ezek felé
Nem röstelé
Kiáltni mostan egy nagyot:
"Rám nézzetek: én sas vagyok."
S hogy elhiggyék: ismételé.

No, ezt ugyan nem hihetik,
De a beírt
Silány papírt
Mely föléjük emelkedik,
Aprója, nagyja
Ujjal mutatja,
Sőt némelyik gyönyörködik,
Egy tekintetre nem hagyja.
Hanem a sárkány többet várna:
Tapsot kiván, az kell neki,
Gondolja, hogy megilleti
Valamivel többecske lárma:
És míg a híg
Aetherbe' lóg,
Száján kitör e monológ:
"Hah, gyáva por a földtekén,
Maradj, vessz hát! megvetlek én.
Nincs-é nekem elég nagy szárnyam,
Hogy a sphaerák honát bejárjam?
Itt billeg az jobb s bal felöl,
Testem pehelyként viszi föl,
És még fölebb vinné, de meg-
Tartóztat e köldök-zsineg.
Mit? nem vagyok én az
Ég üstököse,
Pályámat a földhöz
Hogy semmi se kösse?
Föl, föl csak azért is!
Mindegyre fölebb!
S te nyomoru cérna.
Pokolba veled!"

Így szóla; és mikép a vad
Borjú, mely lenni vágy szabad,
Lesütött fővel
S minden erővel
Addig cibálja kötelét,
Amíg ott nem hagyá felét:
Úgy a mi sárkányunk tolá
A madzagot fel és alá,
Néha lecsap, néha pedig
Ugyan nekirugaszkodik.
Elannyira, hogy a zsineg
Szökéseit nem bírja meg, -
S amely eddig röptét feszíté,
Eget a földdel közvetíté,
Most elszakad
A kötelék
És ő szabad!
"Övé az ég."

De mint a széles szárnyu héja,
Midőn csirkét rabolni célja,
Vagy rá a cső nem puffra lő,
Ép oly irányt vesz mostan ő.
Teste könnyű, feje nehéz,
Szárnya fityeg, mint köntösujj
Szokott, midőn nincs benne kéz,
Avagy forgácsi a cégérnek,
Ott ahol árpanedvet mérnek -
Midőn zimankó szele fúj.
Repülne hajh! repülne ő,
De nincsen arra jó idő,
Ellenben van kilátás,
Hogy a fejét, mely földre húzza,
E pillanatban összezuzza -
Ami bizony nem áldás.
De mily szerencsés baleset!
Épen egy tócsába esett,
Hol míg elázik szárnya, farka,
(Mivel egyik se gutta-percha),
Tó-szélén egy vén Brekeke
Kár-örömmel így rekege:

"He! he! he!...
Lám: okosabb, mert biztosabb
Ide le;
Ne hidd, hogy a sas néz a napba:
Tamás voltam, leszek is, abba:
Csak földre néz, prédára les,
Nyúlat, juhot, libát keres; -
Mi a repűlést illeti:
Repülhet, szárnya van neki;
Én arra sem vagyok irígy,
Mert nála jobban ugrom: így!"
S valóba'
Hol a már széjjelázott
Sárkány gerince látszott,
Odazuppant, a tóba.

Melyik részen van itt az író? -
Úgy tesz mint a falusi bíró
Egy bonyolult kérdés fölött:
"Se neked - se neked nincs igazad
Valahol, a kettő között,
Keressétek az igazat!"

(1853)